Opálény Mihály
Budapesten született 1944. február 29-én. Teológiai tanulmányait Budapesten, a Hittudományi Akadémián végezte. Esztergomban szentelték pappá 1967. június 18-án. Ezután a Hittudományi Akadémia VI. éves hallgatója és egyúttal kisegítő Budapest-Bokréta utcában. 1968-tól káplán Szentendrén.
1972 június 1 - 1981 augusztus 31-ig káplán a Szent Család plébánián.
1981-ben hittanár Budapesten, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek által fenntartott Patrona Hungariae Leánygimnáziumban. Énekkart szervezett, amellyel fellépéseket vállalt Budapest plébániáin.
A hittant új módszerekkel tanította. A fiatalokkal szemben felelősségteljesen és szeretettel viseltetett és fáradhatatlanul foglalkozott a rábízottakkal.
Budapesten hunyt el 1986. május 14-én. Az Újpest-Megyeri temetőben helyezték nyugalomra.
Emlékeim a Szent Család "toronyőréről"
Opálény Mihállyal közös volt a lelkiatyánk, Tompa Nándor. Így történhetett, hogy egyezett az érdeklődésünk, hasonló lett elszántságunk. Ő a Központi Szemináriumból kissé magányosan közeledett a gyakorlat felé. A magam életútja fordítva kezdődött. Színes, mozgalmas vidéki életből kerültem Pest sűrűjébe. Fiatalok tömegével körülvéve, állandósuló rendőri megfigyelés alatt szomjaztam a több tudást, a mélyebb csendet, álmodoztam a szerzetességről. Az égi Rendező összehozott minket, 1972-ben sorsunk találkozott, a VII. és a VI. kerületben szomszédokká váltunk. Egymásban megtaláltuk, ami hiányzott addigi képzésünkből. Mihály otthon volt a teológiában, szenvedéllyel kutatta a Szentírást, s közben mindenkinek mindenévé vált. Szolgálta a környék szegényeit, javított vasalót, szerelt villanyt, élvezettel mászkált templomának állványain, az akkori illegalitásban tömegével gyártotta és terjesztette a frissen keletkező ifjúsági dalok kotta-fotóit. Utolérhetetlen életkedvével nappal tanított, éjszaka pedig Trabantjával leszaladt a Mecsekbe, ahol vett egy omladozó házat, hogy a közösségnek legyen hol lelkigyakorlatokat tartani. Templomában tisztelte, segítette plébánosát, de azért sikeresen bújtatta éveken át, az akkoriban alakult nagymarosi Szervező Bizottságot. Amikor engem már rég kivágtak a fővárosból, s néha-néha visszajártam volt csoportjaimhoz, vagy a lakásokon órákon át várakozó imaközösségekhez, nála maradhattam szálláson, mármint az egyik tornyában. A másik ugyanis az ő "lakása" volt. Mire a kacatok, lavórok, könyvek közt rám virradt, ő már árkon-bokron túl volt. Nem a tornyát, hanem a népét őrizte. Zsebében csavarhúzóval, fáziskeresővel, no meg a szentkenettel kereste a munkát. Rövid idő alatt kellett nagyot élnie. Halálos betegen is tréfálkozott. A katolikus lánygimnáziumban növendékei szemében - talán az akkor divatos sláger nyomán - ő volt a "limbó". A miatta aggódó, néha bosszankodó nővérek csak akkor vették észre, kit vesztettek, amikor a Megyeri temetőben, 1986-ban búcsúztattuk. Valaki közülünk a fákat nézte, nem ül-e az atya az egyik ágon, rajtunk mulatva.
Beton
+Balás Béla
Mit jelentett nekem Mihály atya?
1976-ban maradtam férjem és 22 éves lányomtól egyedül, akkor még azt éreztem, hogy egyedül. A Szűz Anyától nem, Ő vezetett. Fontos beszélnivalóm volt Jézussal. Mihály atya ült a gyóntatószékben. Ő ellátott, segítséggel - útravalóval - utánam jött és azt mondta, ha bármire segítségem van, merjek szólni.
Mindig gondja volt rám. Ontotta a feladatokat: táboroztattunk, befőztünk, betegeket ápoltunk, rászorultakon, özvegyeken segítettünk. Erőssége volt a nagy családok támogatása. Az özvegyet, gyermekével együtt elhelyezte; Mihály atya az ablakon bemászott és az éléskamrát, mire megjöttek, feltöltötte. Adventben tudta, hogy milyen gondja volt a családoknak, rorátéról hazatérve egyiknek az ajtajában volt a Wc-csésze, centrifuga. Áradt belőle a szeretet, a másokra való figyelés. Soha semmit nem tartott meg magának. Ha kapott valamit pl. süteményt, kolbászt stb. a kilences mise után szétosztotta a gyerekeknek.
Tudott bátorítani, segíteni, feladatot adni. Ha egy-két napig nem látott, becsengetett, hogy van-e gondom, tud-e segíteni. Elmondtunk egy zsolozsmát és tovább ment.
Volt, hogy éjjel paradicsomlevet főztünk, hogy majd karácsonykor az időseknek szétosztjuk. Pár nap múlva megjelent, hogy visz egy családnak paradicsomot. Annak a családnak? - kérdeztem. Igen, annak a nagycsaládnak, válaszolta, így próbáljuk őket rávezetni, hogyan lehet másoknak segíteni. Mindenkire volt gondja, igazi atya volt. Egyik idős bácsinak napi injekcióra volt szüksége. Szólt, hogy két napra szükség lenne rám. Nyolc év lett belőle, napi kétszer jártam néha szomorúan. Mihály atya így biztatott engem: ne aggódjál, majd mikor neked szükséged lesz rá, Isten melléd is ad segítőt. Nagyon sok erőt kaptam Tőle, mindig vidám, jókedvű volt. Hozzánk járt a rendelőbe vizsgálatokra. Nagyon is jól tudta, a vizsgálatai eredményét, de az nem érdekelte, ott is nevelt, segített a betegeknek.
Ki volt Mihály atya? Mit jelentett a Szent Családnak? Talán nem túlzás: mindent. Neki mindenkire volt gondja, számon tartotta mindenkinek a problémáját és segítségére sietett. Számára nagyon fontos volt a fiatalokra való figyelés, de az idős, egyedülálló emberekre is. És ezt mind észrevétlenül tudta megtenni. Ő mutatta be nekünk a Benczúr utcában lévő idősek otthonát, ahol bizony nagyon sok jó családban fölöslegessé
vált anya-apa került be, megkeseredett emberek lettek. Olyan ügyesen tudta őket vezetni; embereket szervezett be, akikkel rendszeresen látogattuk Mihály atyával együtt. Rövid idő után vidám, nevető emberekké váltak. Várták a találkozást Mihály atyával, aki csak ennyit mondott: Nem az a fontos, hogy ő hol van, hanem, hogy Jézus mindenhol velünk van.
Halálhíre mindenki számára döbbenet volt, a templom tömve lett. De olyan csend volt, mintha üres lett volna. Sokunk számára nyitott kérdés volt, hogy miért ment el egy ilyen értékes ember. Tudjuk: ott Rá nagyobb szükség van. Hiányával nagy űrt hagyott, de onnan többet tud segíteni.
Médi