Peisch Ferenc

1922-ben született Óbudán, munkásszülők nyolcadik gyermekeként. A négy életben maradt testvér közül két bátyja, Alajos és István a Szalézi Társaság tagja volt. Innen indult az ő hivatása is. 1939-ben a noviciátus befejezésekor fogadalmat tett. 1948-ban pappá szentelték.
1950-ben a szerzetesrendek működésének betiltása miatt kénytelen volt gyári segédmunkásként elhelyezkedni. Harminc éven át különböző civil munkahelyeken dolgozott. Ezalatt azonban nem hivatalosan, de folyamatosan működött kisegítő lelkészként. 1959-1981-ig vasár- és ünnepnapokon 9 órakor a dunakeszi-gyártelepi Jézus Szíve templomban misézett és előtte gyóntatott.
1982 tavaszán elérve a hatvanéves kort, nyudíjba mehetett. Ekkor a Szent Család plébánia adott lehetőséget számára a teljes körű papi tevékenységre. Itt bontakozott ki újból az ifjúsággal való kapcsolata.
1990-ben a szerzetesrendek működésének hivatalos engedélyezése után a szalézi rend visszahívta őt és megbízta az Óbudán lévő kicsivé zsugorodott, volt szalézi intézet és a Segítő Szűz Mária Lelkészség vezetésével.
A rend római központjának támogatásával kezdte el Óbudán a postnoviciátus építését. Ez 1992-ben elkészült, majd 1994-ben sikerült a kis és elhanyagolt kápolna helyébe is egy új templomot építeni. Itt indult meg a később ismertté vált gyermek- és ifjúsági misék folyamata. Ekkor épített a fiatalok számára játszótereket és sport pályákat is.
1999-től különböző helyeken lelkipásztori szolgálat következett: Pestszentlőrinc-Szemere telep, Újpest-Megyer.
A székesfehérvári papi otthonban érte a halál 2011. június 15-én.




Ostyaként Isten kezében...

"Nyolcadik gyerekként fogantam. Édesanyám már nem nagyon örült nekem, de vállalt. Ezért amikor a hívek köszönetet mondanak nekem, arra gondolok: Édesanyámat illeti a köszönet, hiszen igen-t mondott rám" - vallja P. Peisch Ferenc szalézi szerzetes, aki 1944-ben tette le örökfogadalmát a rendben, és 1948-ban szentelték pappá. Ma is fáradhatatlanul hirdeti az Igét, és szolgálja az embereket. A napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A következőkben ismerkedjünk meg gazdag papi, szerzetesi életének néhány állomásával.

Hivatása kibontakozásának két meghatározó tényezője: a család és egykori plébánosa, akinek hite, Isten-szeretete sugárzott az emberek felé.
Az őt nyolcadik gyermekként vállaló édesanyja Gondviselésbe vetett hite nagyszerű példa volt: egyszerűen és csodálatos módon tudta öszszekapcsolni a természetfölöttit a természetessel. És ezt át tudta adni a családtagoknak is, amely valahol beépült az életükbe.
Az első és a nyolcadik gyerek születése között tizenöt esztendő telt el, így a bátyja már kispap volt a szaléziaknál, amikor ő ministrálni, "eszmélődni" kezdett. A szaléziak esztergom-tábori intézetében tanult: ott ismerte meg a szalézi életet. Először nem is annyira papi, mint inkább szerzetesi hivatás fogalmazódott meg benne: a gyerekek között élni, játszani, tanulni kirándulni!... Ekkor tizennégy éves volt. Később érlelődött meg papi hivatása. Világossá vált számára a követendő út: papként élni, de a szaléziaknál. A család szerény anyagi körülményei és édesapja erős szociális érzékenysége is segítette vonzódását a szegényebb ifjúság felé. Belépéséhez meghatározónak tartja a két bátyja szalézi papi életének példáját.
1945-ben már látni lehetett, hogy az országban egy másfajta gondolkodásmód, életstílus kezd uralkodóvá válni. Peisch Ferencet 1948-ban szentelték pappá. Szentelési szentképén ez olvasható: Egy a szükséges! Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkének pedig kárát vallja. Ezért lett pap, ezért az egyért, ami szükséges.
Az ezerkilencszázötvenes szétszóratást követően eleinte kántorként működött, de két helyen is felmondtak neki: a szerzeteseknek ugyanis még kisegítőként sem volt szabad működniük. És misézniük sem volt szabad. A plébánosok többsége ezt a tilalmat nem tartotta be, így a szerzetes papok valamilyen módon és mértékben azért dolgoztak. Peisch Ferenc atya is lelkipásztor maradt. Civil munkahelyétől távoli templomban működött, kisegítést vállalt. Huszonkét évig járt Dunakeszire. Minden vasárnap kiutazott oda misézni és gyóntatni. Ott már foglalkozott a ministránsgyerekekkel is. Tulajdonképpen ez így ment a nyugdíjazásig.
Nyolc vagy kilenc helyen dolgozott. Új munkahelyre kerülve mindig igyekezett megtanulni egy szakmát. Először ívhegesztővé képezte ki magát, majd kiemelték, műszaki rajzra taníttatták, és azon a területen is dolgozott másfél évig. Amikor papi mivoltára fény derült, "racionalizálás" címén elbocsátották. Volt vegyipari szakmunkás, gépi kötő, és pénzügyi területen is dolgozott.
1982-ben még tartott a nyugdíjazás előtti felmondása, de már "beállt" a budapesti Szent Család-plébániára, s ott fiatalokkal kezdett megint foglalkozni. (Isten kegyelméből születtek hivatások az ifjak köréből is.)
Amikor 1990-ben újrakezdhették működésüket a szerzetesrendek, szalézi elöljárói Óbudára küldték. Két év múlva már 30-35 fiatallal ment nyári táborozásra. Sikerült megkapniuk az óbudai templom épülete mellett egy ócska házat. Korszerűsíttette, és két-két kispap lakást kapott benne, akik innen jártak be az egyetemre és a piarista hittudományi főiskolára. Az óbudai épület idővel tanulmányi ház lett, később a rend római központjától kapott segítséggel felépült az óbudai rendház, és bővítették a kápolnát is. Egyre több család jött, gyerekkel együtt. Érződött, hogy nagyon sok jó szentgyónás, szentáldozás történt, megszentelődtek a falak. Peisch Ferenc atya ma a Pestszentlőrinc-szemeretelepi plébánián szolgál.
Sokszor mond köszönetet az Úrnak: az életért, a hivatásért, a kegyelmekért. Ferenc atya mondja: sokszor megköszönik neki a hívek, hogy papként sokat segít nekik. Ilyenkor azt szokta válaszolni, hogy nem neki, hanem az édesanyjának kellene hálásnak lenniük, mert ha akkor nemet mond rá, ő most nem tudna segíteni. Don Bosco, a szalézi rend alapítója is arra tanítja követőit: adjanak hálát azért, hogy megteremtette őket az Úr. Adjanak hálát, hogy katolikus kereszténnyé lettek. Ferenc atya gyermekkorától kezdve egy "sodrásban" él: mindig is szeretett templomba járni, magával ragadta a szertartás, egész életében boldog volt, hogy ezt a hitet tudta élni. És vallja, hogy gyakran meg kell köszönnie a hivatást. Nemcsak azért, mert megkapta, hanem azért is, hogy az Isten csodálatos módon megadta a lehetőséget, hogy meg is tartsa.
Papi élete kezdetén kamaszos magabiztosság alakult ki benne. Aztán a szétszóratás éveiben rájött: nem ő ad, hanem kap az Istentől kegyelmet. És ajándékként élheti meg, hogy papként dolgozhat.
Gyakran olvasta Puszta Sándor egyik versét. Az aranymiséjére invitáló meghívókra ennek az Úrfelmutatás című versnek részlete került:
Uram, mikor már sokat miséztem,
S felkent kezemben sokat hordtalak,
Fogadj el égő, élő áldozatnak,
S fogjon ostyának engem Isten-ujj.
Állj a helyembe és fölém hajolva,
Rám vetve öröklátó tiszta, mély szemed,
Leheld rám a konszekrációt, Uram!
Változtass át, s legyek örökre
a Tied!
Isten éltesse Peisch Ferenc atyát nyolcvanadik születésnapja alkalmából!

-p -s
Új Ember
2002. április 19.




Vasárnapi üzenetek

Egy kicsit félkönyékre dűl az idős lelkipásztor, talán hogy a mikrofonhoz közelebb kerüljön, hiszen sápadtabb, kopottabb a hangja, mint volt valamikor.
- Itt van valami nagyon érdekes, nem tudom, Önök észrevették-e? - kezdi egy-egy témáját, s mi meglepett örömmel figyelünk rá. Azt hihettük ugyanis, hogy mi már jól értjük a sokszor hallott evangéliumok igéit, ám az idős pap néhány nagyon egyszerű, hétköznapi gondolattal új izgalmat képes kelteni bennünk. Mintha most először foghatnánk fel egy-egy evangéliumi történet, példabeszéd sugallatait. Mintha Jézus, most és itt, jelen időben szólna hozzánk.
Peisch Ferenc szalézi szerzetes szentbeszédeiről van szó. Hívei igyekeztek magnón, írásban többet rögzíteni azokból az evangéliumhoz kapcsolódó kommentárokból, amelyek vasárnapról vasárnapra elmélkedni valót, lelki fölüdülést adtak nekik Óbudán, a szalézi rend templomában, vagy később a Szemere-telepiben a Tátrafüred téren. Így születhetett meg a Vasárnapi üzenetek című, első magyar kiadású szalézi könyv, e beszédek - hívek és paptársak - számára egyaránt a szeretet és áhítat élményét nyújtó gyűjteménye.
Peisch Ferenc szerzetesként sokáig élt világiak közt, egyszerű emberek köznapi életét élve. Üldöztetések lelki gyümölcse, hogy (akaratlanul bár) munkáspap lett. Nem híres szellemi nagyságok, nem is világi, vagy egyházi méltóságok hívták asztalukhoz beszélgetőtársnak: üzemi étkezde volt az ő egy-egy mondatos szentbeszédeinek helyszíne, amikor nem a papi hivatás méltóságában lehetett szólnia, hanem csak úgy, mint egynek az egyívásúak közül, hitetlenek s félig-meddig hívők, általa igen szeretett gyarló emberek társaságában.
Öregkori beszédeiben is az elesettség, a reményre való vágyakozás nehéz állapotát élők szívéhez akar szólni. Hogy azok is, akik azt gondolták, nem sok közük van az evangéliumi igékhez, meglepve és örömmel ismerjék föl: lángol a szívük, mert megértik, hogy valóság az, amit csak kegyes legendának véltek.
Költő számára külön öröm, hogy Ferenc atya prédikációiban gyakran hívja segítségül az "istenes" verseket: Ady, József Attila, Reményik Sándor, Mécs László, Sík Sándor felrázó sorait, vagy Pilinszky Jánosnak a keresztény élményből fakadt lírai meditációit.
Peisch Ferenc gyakran beszélt a szükséges, a szívünket és értelmünket nyitottá tevő csendről. Emlékeztet rá, hogy a feltámadás is csendben történt; nem volt ott senki, pár alvó katona csupán. "A nagy dolgok mindig csöndben történnek velünk, és ez így van az üdvösségtörténetben is. Gondoljunk arra, hogy milyen csendben történt meg az Angyali üdvözlet. Mária csendben imádkozott, és a csend mélyén kapta az üzenetet, hogy Isten anyja lesz. Ebben a csendben lépett földre az anyaméhben a Teremtő Isten Fia."

Czigány György
Új Ember
2002. március 31.